Az ötlet megszületése Bakonyvári L. Ágnesnek, az egyesület vezetőjének köszönhető. Ágnes, aki végzettségét tekintve drámapedagógus, 2005-ben egy munka során gyógypedagógusokkal dolgozott együtt. A közös munka során kezdtek el azon gondolkozni, hogy mint módszertan, hogyan működhetne a sérültekkel való foglalkozás. Az első próbálkozásokat 15-16 éves fiatalokkal kezdték, ami olyan jó tapasztalatnak bizonyult, hogy ez megalapozta az egyesület létrejöttét.

A MáSzínház tevékenységének lényege, hogy értelmi fogyatékos fiataloknak biztosít olyan fejlesztő foglalkozásokat, amely egyszerre segít nekik mind a személyiségbeli, mind az értelmi képességeik javulásában. A sérült fiatalok tankötelezettsége 26 éves korukig tart, utána megszűnnek az irányukba történő fejlesztések és a szülők segítség nélkül maradnak. Jobb megoldás híján, ezek a huszonévesek sokszor olyan intézményekbe kerülnek, ahol jó esetben szinten tartják az addig elért állapotukat, de érdemi előrelépés nem történik. A MáSzínház alapelve, és egyik legnagyobb értéke viszont éppen az, hogy olyan közegben lehetnek az értelmileg sérült fiatalok, ahol teljesen egyenrangú félként tekintenek rájuk, ahol fejlesztik a képességeiket, hasznosnak érezhetik magukat, baráti közösségben lehetnek és újabb tudást szerezhetnek. Sokszor van, hogy a családjuk is túlóvja őket, így nem igazán találkoznak felelősséggel vagy kihívással. A MáSzínház foglalkozásain vagy előadásain viszont a fogyatékkal élőkkel szemben is ugyanazok az elvárások, mint az ép társaikkal szemben. Az egyesületnél alap az egyenlő bánásmód, mindenkitől ugyanarra a kollegiális hozzáállásra számítanak, és ezzel megegyezően alapvető az egyenlő fizetés is.

Az egyesület munkája a drámapedagógiára és az inkluzív színházi előadásokra épül, amelyek során a sérült fiatalok ép értelmű színészekkel dolgoznak együtt. Az alkotói folyamatban mindenki ugyanolyan fontos, a fogyatékos résztvevőknél nem az számít, hogy mit nem tudnak, hanem az erősségeik mentén vonják be őket. Egy szerepre való kiválasztásuknál fontos, hogy a foglalkozásokról már ismerik őket, tudják, hogy ki miben jobb. De olyan is van, hogy egy háromnapos tréningen vesznek részt és az alapján történik a szereposztás. Ilyenkor nemcsak a színészi kvalitásukat nézik, olyan szempontok is számítanak, hogy milyen az idegrendszeri terhelhetőségük, a monotonitástűrésük vagy az együttműködési képességük. A próbafolyamat során pedig természetesen alkalmazkodnak az ő speciális igényeikhez.

2010-ben még egy évig próbálták az első előadást, de az egyre nagyobb gyakorlatnak köszönhetően a legutóbbi előadásuk már három hónap alatt állt össze. A fogyatékos szereplők az előadás során is kapnak külön segítőt, aki figyel rájuk a technikai, kommunikációs vagy akár a gondozási feladatoknál. Ágnes azt meséli, van, hogy a fiatalok intellektuálisan nem értik a teljes történetet, de érzelmileg mindent felfognak. A rendező kéréseit együttműködéssel fogadják és nagyon jól megcsinálják. Köztük is vannak őstehetségek, van, aki tisztában is van ezzel és hihetetlen alázattal dolgozik az előadáson. Az új helyzettől az ép színészek tartottak jobban az elején, ami érthető, hiszen nem volt tapasztalatuk ilyen előadásokban. A fogyatékkal élők sokkal könnyebben alkalmazkodnak, ha valamelyik előadás nehezebb fogadtatásban részesül, őket az is kevésbé viseli meg.

Az egyesület módszertana nincs szigorúan kőbe vésve, alap náluk a folyamatos kísérletezés, újítás. Éppen ezért sok mindent kipróbálnak, hogy megtudják, mi válik be igazán és hogyan, így például az előadásokon kívül van inkluzív kórus és játszóház is. A tanárok, illetve az egyesület dolgozói a személyiségükkel nevelnek, ezért nagyon komoly kiválasztási folyamaton kell végigmenniük, mielőtt bekapcsolódhatnak a MáSzínház tevékenységébe. Ennek része az is, hogy mielőtt hivatalosan munkát vállalnának, minimum egy évig önkéntesként kell dolgozniuk az egyesületnél. Általános tapasztalat, hogy aki már érdeklődik az egyesület tevékenysége iránt és elkezd velük együttműködni, az nagyon hamar bevonódik és teljes szívvel-lélekkel vesz részt a feladatokban. Az egyesület tudatosan nem gyógypedagógusokkal dolgozik, Ágnes ezt úgy fogalmazta meg, hogy a “hozzá nem értés” a módszerük. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem az alapján közelítenek a fiatalokhoz, hogy mit nem tudnak, vagy hogy mi lehet náluk a limit. Semmilyen papírt nem kérnek például a fogyatékosságukról, pontosan azért, mert nem akarják őket skatulyába zárni. Sokkal inkább az adottságaikra, a bennük rejlő lehetőségekre hagyatkoznak annak érdekében, hogy minél jobban kibontakoztassák őket. A hozzáállásukban evidens, hogy nem sajnálatra méltó egyénekként kezelik a fogyatékosággal élőket, nem terápiának tekintik a velük való foglalkozásokat, és ezt közvetítik a nézők felé is.

A MáSzínház tevékenységének jelentőségével kapcsolatban nagyon fontos megemlíteni a szülők helyzetét is. Minden túlzás nélkül mondható, hogy egy sérült gyermek nevelése minden téren súlyos plusz terheket jelent a szülőknek. Az otthonápolás intézménye hazánkban igencsak nehéz helyzetbe kényszeríti őket. Igazán hatékony rendszerszintű megoldások hiányában az egész életük a fogyatékosságról szól. A MáSzínház tevékenysége hatalmas segítség nekik, hiszen amellett, hogy boldogok, hogy a gyermekük jó kezekben van, végre nekik is lehetőségük van egy kis kikapcsolódásra. Ágnes azt mesélte, hogy már a kezdetekben is a szülők keresték meg őket, a hírük szájhagyomány útján terjedt, és ma is ez a legerősebb “reklámjuk”. A szülők hálásak, hogy ilyen jól érzik magukat a gyerekeik és ezt láthatják is, hiszen nagyon sok a nyílt óra, illetve napi szintű kapcsolatban vannak Ágnesékkel. Nem mellékes szempont, hogy itt ők is igen erős közösségbe kerülnek, ahol a sorstársi tapasztalatok is összekötik őket. Sőt, az egyesületnél már kifejezetten a szülőknek is tartanak foglalkozást, ahol velük is létrehoznak egy előadást, ami nem a repertoár része ugyan, de feltöltődési lehetőséget jelent a számukra.

Az előadásokat 42 férőhelyes nézőtérrel rendelkező állandó helyükön, a Ráday utcában játsszák. Az inkluzív előadások mellett a repertoár része több színházi nevelési előadás is. Ezek során a nézők is  az előadás résztvevőivé válnak és valamilyen emberi vagy társadalmi kérdést járhatnak körbe interaktív módon. A színházi nevelési előadásaikat minél több iskolába is igyekeznek elvinni, ezeket a lehetőségeket pályázat útján osztják el. Ezen kívül cégeknek és intézményeknek is kínálnak olyan foglalkozásokat, amelyek egy befogadóbb és sokszínűbb közeg megteremtésében segíthetnek az adott közösség életében.

Mint a legtöbb civil szervezet esetében, a MáSzínház legnagyobb kihívásai is a forrásteremtés körül csoportosulnak. A napi működésük legnehezebb része, hogy a menedzsment és a kreatív feladatok is egy kézbe tartoznak, ami egyre fárasztóbbá teszi a dolgozók mindennapjait. Ágnes szerint a foglalkozásokon való problémák sokkal könnyebben megoldhatóak, mint a gyakorlati működéshez kötődő kihívások. A bevételeik 60-70 százaléka pályázatokból származik, ezért örömmel veszik, ha bárki konkrét adománnyal vagy akár önkéntes munkával tud nekik segíteni. Szerencsére az nem kérdés, hogy Ágnesék minden nehézség ellenére is folytatják elhivatott munkájukat, amelyről olyan szeretettel beszél, hogy már az felkelti az ember érdeklődését. Remélhetőleg a hihetetlenül fontos és értékes munkájuk minél több emberhez jut, mert ők minden nap tesznek egy toleránsabb társadalom megteremtéséért.

Rittling Adél