Az elmúlt évtizedben nemcsak az okostelefonal rendelkezők száma nőtt robbanásszerűen, de az az idő is, amit képernyők előtt töltünk különböző felületeken görgetve vagy játékokat játszva. Mivel ezek kifejezetten úgy vannak tervezve és optimalizálva, hogy kihasználják az emberi agy struktúrájának a gyengeségeit, nem meglepő, hogy sokszor kevésnek bizonyul az akaraterő. 

A SZKÓP oktatási podcast novemberi adásában Dr. Demetrovics Zsolttal, az ELTE Pszichológiai Intézetének professzorával és az ott működő Addiktológiai Kutatócsoport vezetőjével többek közt a függőségek különböző formáiról, közös gyökeréről és arról is beszélgettünk, hogy mennyiben tudják genetikai faktorok és szocializációs folyamatok befolyásolni, hogy valakiből függő válik-e és ha igen, azt milyen keretek közt fogja megélni – esetleg intenzív osztályos orvosként, vagy valamilyen pszichoaktív szerhez fordulva. Ez azért különösen érdekes, mert számos olyan viselkedési addikció létezik, ami nemcsak elfogadott, de társadalmilag jutalmazott is. A munkafüggőség könnyen racionalizálható, így talán nehezebb is észrevenni, mint egy problémás szerhasználatot.  

Ahogy a klinikai szakpszichológus mondta: 

„Nincs baj egy pohár sörrel, egy óra videójátékozással és pláne nincs baj egy óra futással, de ha bármi ezek közül egy kényszerű mechanizmussá válik és csak úgy tudom csökkenteni a stresszt, vagy arra kezdem ezt használni, hogy a problémák elől kitérjek vagy ezeket félretegyem, elnyomjam, ne foglalkozzak velük, akkor baj lesz, még akkor is, ha az egészségesség szempontjából az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb dologról, a testedzésről van szó”. 

Egy másik nagy kérdés, hogy mit lehet kezdeni a fiatalok függővé válásának a megelőzésével. Ahogy Demetrovics kifejtette, ennek a megértéséhez jóval korábbra érdemes visszamenni. 

„Nagyon sok minden az első években dől el – kérdés, hogy a minket érő feszültségekkel mit tudunk tenni, a stresszkezelő képesség és kontrollfunkcióink hogyan működnek. Nagy mértékben a genetikán vagy öröklött tényezőkön is múlnak, de nagy mértékben azon is, hogy a korai életévekben ezekben milyen támogatást kapunk vagy hogyan fejlődünk. Ha valaki megtanulja ezeket kezelni és kialakulnak a megfelelő mechanizmusok, a későbbiekben is fog tudni ezekre támaszkodni. De van, akinek ez nehezítetten megy, van, aki impulzívabb és ilyen értelemben nehezebb gyerek, ővele a szülők is küzdenek, könnyű azt mondani, hogy a szülő rontotta el, de nem a szülő rontotta el” – mondja.