„…Zajlik a Nagy Színjáték és Te is hozzáírhatsz egy sort”.- hogy Whitman szavait kölcsönvegyem. Vagyis egy olyan szívmelengető, reményteljes és felemelő érzés volt ez most és azelőtt, bármibe is fogtam, amiért azt éreztem, bármi is történik körülöttem, bármilyen nehézségek is akadnak életem során-amellyel cseppet sem vagyok elégedetlen-, több leszek azáltal, ha másokon segítek, ha adhatok, ha nemcsak önmagamért teszek. Vártam nagyon ezt a teljesen átlagos, szürke, februári szombatot.

Lassan megtelt az Eötvös Gimnázium 200-as tanterme, amit septiben átrendeztünk és körbe raktuk gyorsan a székeket, mintha legalábbis egy csoportterápiára készülődnénk. Tulajdonképpen hasonlított is egy csoportterápiára, hiszen, ahogyan telt az idő, a kezdeti feszengések láthatóan elkezdtek feloldódni, egyre többször szólaltunk meg egyénileg akár hosszabb eszmefuttatások erejéig is és a bemutatkozós, labdagurítós játék után már egyre önfeledtebben merültünk el az újabb és újabb szituációs helyzetekben. Ismét diákok lettünk és jó volt, nagyon jó. 15 nagy diák.

Játékaink és beszélgetéseink során rengeteg sajátos emberi út és sors bontakozott ki, mindenki hozta magával a saját kis történeteit, problémáit, kérdéseit és a nap végén már úgy váltunk el, hogy nagyon várjuk a holnapot, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk.

Az Ellenség órán cicákká és kutyákká változtunk, megtanultuk, hogyan mutassuk meg a legkisebbeknek, hogy akit a sztereotípiák miatt gyakran ellenségnek gondolunk, valójában rengeteg dologban hasonlít hozzánk és meghallgattunk egy tanmesét a két katonáról a lövészárokban, akik a „véletlen” során lövészárkot cserélnek és akkor döbbennek rá, hogy a másik is fél, fázik, vannak álmai és egy szerető családja, aki hazavárja.